A tollforgató ember dolga és felelőssége, sok ember helyett, számukra, értük leírni, rögzíteni, gondolatot, érzést, eseményt, lehetőséget.  Évente  vannak  jeles napjaink, ünnepeink, amikor magunkat, kultúránk meghatározó fordulónapjait, vagy társadalmunknak fontos, vagy fontosnak sugallt eseményeiről emlékezünk, ünnepeljük.

Az igazi ünneplés alapja az, hogy ne legyen munkanap, hogy felszabadultan, ne  kényszerek közötti feszítésben „tudjuk le” az ünnepet, adjuk meg az esélyt az átélésnek, az érzelmi kötődés erősítésének. 

Ezen jeles napok között az Anyák napja, vasárnapra eső ünnepünk, ami „hétköznapivá” silányodhat, ha nem gondoljuk át, mit és miért teszünk e napon.

A szomszéd virágosnál nagy a forgalom. Fiúk, lányok, férfiak és asszonyok sorolnak virágért, és tudható, néhány Timea  és Mónika megörvendeztetésén kívül, boldog, vagy kicsit szégyenlős , meghatott vagy kötelességtudó gyermekek köszöntik édesanyjukat, nagymamájukat, a szerencsések déd mamájukat.

A gyermek – ki már öntudatára ébredt – és be meri vallani magának, és a világnak, mily fontos neki az anya, anyu, édesanyám, mama, mert milyen sokat kapott tőle, vagy mennyire hiányzik, mert biztonságot, szeretet, jó szót és feddést, megértést és buzdítást, követelést és tapasztalatot, sorsot és boldogságot kapott tőle vagy nem eleget, …..  és megannyi mást, amit egy szóban mondunk ki!- Édesanyám!

És a NŐ, ki keresi párját, észreveszi megváltozott állapotát, keresi kutatja, óvja szíve alá bújó magzatát, és előtte, alatta, utána gondoskodik, aggódik a benne kihordott élet biztonságáért, fejlődéséért, ösztönösen vagy tudatosan, szokásból vagy vállalásból…. Anyává válik.

Nem egy csapásra, mint sokan gondolják, hanem  áldozattal, szeretettel, a gyermeke sírásától és mosolyától, önfeláldozással, párjával vagy egyre többször egyedül, túlterhelten, torz viszonyok között. És teszi ezt nap mint nap, évről évre, és kap kis versikéket, rajzocskákat, öleléseket majd virágot, és a gondjai átalakulnak, egyre többször aggódássá, „mi lesz a gyermekeiből, hol vannak, merre járnak”. És észre sem veszi, már a gyermeke gyermeke van a kezébe és megnyugszik, mert segíthet, és azt teheti amihez legjobban ért: szeretve gondoskodhat.

Honnan tudja egy nő, hogy jó anyává vált? Talán azért mert mindig szükség van rá?

Inkább, amikor érzi , megszólításban a tiszteletet, a kérdésben a bizalmat, az érintésben a hálát, ölelésben a boldogságot,és gyermekei boldogulásakor a megnyugvást…..

És a férfiak büszkék lehetnek, ha egy anya társaként, támaszt, biztonságot, elismerést adhatnak a nőnek és gyermekeinek, azaz a családnak.

De, férfiként, apaként köszönteni is bátor dolog az édesanyát, gyermekei nagyiját, mert ezzel is példát mutatunk, tiszteletből és erőből gyermekeinknek. Mert elismerni, meghálálni azt, amit önzetlenül, szeretetből kaptunk, ahhoz nagy bátorság kell.

Most és itt (is) megteszem azok helyett, akik elfelejtették vagy nem volt bátorságuk hozzá!

Köszönöm Édesanyám!

Szabó Zoltán